Karácsonyi találkozásra hívunk! A Crooocus márkanév mögött egy régi kedves barátnőm, Zsófia rejtőzik, aki fantasztikus dolgokat horgol pólófonalból.
Eljön dec. 5-én hozzánk, hogy együtt alkossunk. Nyakláncot, illetve karácsonyfadíszt lehet majd készíteni.
FONTOS: ha szeretnél jönni, jelezz hamar!
AMIT HOZZ: két felnőtt méretű póló felszabdalva fonalnak. Biztos lapul mindannyiótoknál olyan póló, melegítő, ami foltos, kinyúlt, vagy csak “nemszeretem”. Itt az ideje, hogy új életre keljenek! Le kell vágni a varrásszéleket, és kb. egy centi szélességben elkezdeni körbevágni. Ennyi.
HA van 10-es, vagy 12-es horgolótűd, azt is hozd!
HA NINCS, szólj időben, és Zsófiánál vásárolhatsz majd!
Az alkalom ingyenes, sütikkel készülhettek, hangolódjunk együtt az ünnepre!
A Házigazda, az Előadó és a Résztvevő hármasában gyermekeink motiválásáról beszélgettünk. Jegyzet nem készült, így erősen szubjektív résztvevői beszámoló az alább következő. Nem is beszámoló, inkább egy vallomás arról, ami két nappal később még mindig elkülöníthető a fejemben akként, mint ott elhangzott beszélgetésrészlet – ennél lehet, hogy többet is megjegyeztem, csak már elraktároztam, és kibogozhatatlanul beleillesztettem a megszerzett ismereteimbe, kialakított véleményeim szövedékébe. Sőt, az írást utólag áttekintve be kell ismernem: helyenként belekerültek olyan gondolatok is, amelyek ott nem hangoztak el, csak bennem közvetlen visszhangként jelentek meg.
Számomra a végső lényeg már az elején elhangzott, amire saját tapasztalataimból is megerősítést találtam: a legjobb motiváció a belső motiváció (tehát az önmotiváció). Minden más ennél alacsonyabb rendű, de ettől függetlenül nem elvetendő. Kicsit olyan, mint az ideális táplálék kérdése. Ha rendelkezésre áll, feltétlenül ezt válaszuk, de ha nincs, akkor természetesen még mindig jobb egy kevésbé ideális, mint a semmi. Valahogy így van ez a motivációval is: ha a gyerek önszántából tanul, annál jobb a világon nincs. Ekkor szülőként az a feladatunk, hogy minden akadályt elgördítsünk a tanulás útjából, illetve lehetőség szerint biztosítsunk minden szükségesnek ítélt feltételt.
Az önmotiváltság forrása ugyanakkor kettős: kiindulhat a gyerekből és kiindulhat a szülőtől is, ám ez utóbbi esetben csak akkor beszélhetünk belső motiváltságról, ha a gyerek magáévá tette (internalizálta) a szülő által kitűzött célokat. Ennek valószínűsége a szülő-gyerek kapcsolat minőségének függvényében változik, azaz minél jobb, egészségesebb ez a két irányból is kötődő kapcsolat, annál inkább számíthatunk arra, hogy 1) a szülő nem fog olyan célt a gyerek elé vetíteni, ami számára nem könnyen elfogadható 2) a gyerek nem is feltétlenül fogja észrevenni, hogy a célt valójában nem is ő tűzte ki elsőként, hanem a szülő.
Felmerült az olyan célok kérdése, melyek adott esetben egyáltalán nem természetesen adódnak egy gyerek számára, pl. az iskolarendszer által diktált elvárások – ez esetben annál könnyebben rávehető a gyerek a tanulásra, minél inkább azonosul a szülő ezekkel a külső elvárásokkal. Ha a szülő nem tud azonosulni, a gyerek sem fog. Érdemes tehát szülőként megbarátkozni az adott körülmények által szabott lehetőségekkel, és számíthatunk rá, hogy a gyerek és a család számára is így lesz a legkisebb teher az elvárásoknak való megfelelés teljesítése. Hogy ebben az esetben is szorzótényezőként kell figyelembe vennünk a szülő-gyerek kapcsolat minőségét, az már szinte közhelynek vehető. Ez ugye annyit tesz, a külső elvárásoknak való megfelelés terhe az egyik nehezítő tényező (annál elviselhetőbb, minél jobban el tudja azt fogadni a szülő), a másik nehezítő tényező pedig a szülő-gyerek kapcsolat hiányosságai (olyan sehol nincs, hogy tökéletesen ideális). A matematikai példánál maradva a tényezők sorrendje természetesen felcserélhető. J
Hogy mik a kevésbé nemes motivációs eszközök, azokat csak a rend kedvéért említem meg, a rangsor lehet, hogy nem is pontos: dicséret, jutalmazás, fenyegetés, büntetés.
A bátorítás nem is tudom, hogy hol került említésre – kicsit kilóg a sorból –, de annyi bizonyos, hogy nagyon hasznos, még önmotivált gyerekek esetén is, elbizonytalanodás vagy kezdeti nehézségek leküzdése esetére. Konkrét, friss példát is hallottunk ennek rendkívüli erejéről, ahogy egyikünk gyermeke szerető bátorítás hatására („Szerintem te ezt meg tudod csinálni!”) sikerrel véghezvitt egy olyan célkitűzést, ami korábban soha nem sikerült neki. Azt hiszem, ennek a haszna egész életünkön keresztül megmarad, és minden életkorban üdvös, ha adjuk másoknak, és mi is megkapjuk szükség esetén. Higgyünk gyermekeink Istentől kapott képességeiben, melyek sokkal, de sokkal nagyobbak, mint amit sokszor meg tudnak mutatni belőle! A bátorítás csak azt hozza elő, ami addig is ott volt, csak a folyamatosan begyűjtött, számtalan forrásból táplált önbizalom-csökkentő, demotiváló tényezők megakadályozták a megjelenését. Manapság hazánkban a szívből jövő, őszinte bátorítást talán nem is lehet túlzásba vinni, akkora a másik oldal túlsúlya. Ennek viszont előfeltétele, hogy mi is meglássuk magunkban az Istentől kapott potenciálokat, és merjünk az Ő ígéreteire támaszkodva, bátran előre lépni egy-egy kihívást jelentő helyzetben – bízva abban, hogy Ő kipótol minden hiányosságunkat, beleértve az egyik legnagyobb akadályt, a sokszor átokként ránk nehezedő kishitűséget saját magunkkal (és gyermekeinkkel) szemben is.
